2005. június 6: A kék kórság

Bár a névnapom valójában már két hete volt, csak mostanra sikerült olyan időpontot találnom, ami minden családtagomnak megfelelt. Hivatalosan ilyenkor az anyukám süt mindenféle finomságot, de mióta életem szerves részét képezi a konyha, szívesen besegítek. (persze, általában nem szólok előre, mert olykor előfordul, hogy valami nem sikerül... legutóbb például joghurt tortát készítettem Ká anyukájának, és mire megjöttek a vendégek, szétcsúszott az egész, úgy kellett kikanalazni a tálból. Az íze ugyan jó volt, a látvány mégis szánalmasan festett. A jó hír, hogy azóta tudom, hogy hogyan kellett volna csinálnom.)

A kakaós süti tésztáját még előző este elkészítettem: 400 g lisztet, 250 g margarint, 1/2 csomag sütőport, 150 g cukrot, 1 csipet sót, 1 tojás sárgát, 4 ek kakaót és 1 vaníliás cukrot összegyúrtam egyetlen golyóvá, majd kettévágtam, befóliáztam és a mélyhűtőbe tettem. Ká szerint, aki még aznap este rábukkant (és akiről meggyőződésem, hogy fagyi után kutakodott) úgy nézett ki, mint két, behűtött mell - implantátum. Hogy mi nem jut a férfinépség eszébe?!

Elkészítettem a túrós tölteléket is: 150 g mazsolát konyakos teába áztattam, közben összetörtem 1 kg túrót és hozzákevertem 50 g babapiskóta-port, 1 reszelt almát és belereszeltem 2 citrom héját. Egy másik tálban kikevertem 3 tojás sárgáját 100 g cukorral, egy harmadikban pedig a 3 tojásfehérjét egy csipet sóval és 150 g cukorral. Először a tojássárgás, majd a tojásfehérjés keveréket adtam a túróhoz, majd a mazsolákat.
Egy sütőpapírral kibélelt tepsibe reszeltem az egyik csokis tésztagolyót, ráterítettem a túrós tölteléket, majd a tetejére reszeltem a másik tésztagolyót és előmelegített sütőben, kb. 180-200 fokon, 40 perc alatt készre sütöttem a süteményt.

A süti illata mennyei volt, nem csoda, hogy Ká-t is előcsalogatta odújából. Hunyorogva dugta be párnájától még gyűrött arcát a konyhaajtón.
- Mirza, egész éjjel itt sütöttél? Mi ez a nagy pörgés? És mi ez a finom illat?
Hozzáléptem, hogy megöleljem a még álomillatú testét, amikor észrevettem, hogy az egész arca kék. Sőt, a nyaka és a szája is kék volt. Megijedtem, hogy újra előjött az asztmája, amitől bizony bekékülhet az ember. Épp ekkor ért oda az anyukája is.
- Szia gyerekem, felébredtél? ...és ... mondd csak, mitől vagy te ilyen kék? - kérdezte azzal a hangsúllyal, amikor még maga sem tudja eldönteni, igaz-e, amit lát.
- Miért, KÉK VAGYOK? - kérdezte Ká elkerekedett szemekkel (mert ettől egyből felébredt), és a tükörbe nézve elsápadt. - TE JÓÉG! KÉK VAGYOK! - mondta riadtan. Pedig nem is éreztem magam rosszul.
- Mutasd a körmeidet! - mondta az anyukája, és mindhárman Ká körmeire meredtünk, amelyek még a bőrénél is kékebbek voltak. Ekkor persze Ká, aki (hozzám hasonlóan) hipochonder, már szabályosan bepánikolt.
- Tulajdonképpen nem is kapok levegőt. - mondta. Sőt, szédülök, izzadok, rosszul vagyok - hadarta és az ágyra rogyott. Az anyukája és én magasba tartottuk a lábát, hogy hátha leesett a vérnyomása, közben azon tanakodtunk, mi legyen. Ká anyukája orvos, ám azon kívül, hogy Ká valóban kék volt, semmi nem igazolta azt, hogy beteg lenne. Kezét-lábát vizsgáltuk, megbeszéltük mit ettünk előző nap, eredmény semmi. Én nem voltam kék, és Ká anyukája sem.
- Ti csak így ültök itt, míg én KÉK vagyok? - kérdezte kissé vádlón.

- Kisfiam, mit tehetnénk? - kérdezte az anyukája, majd elmosolyodott. - Mutasd csak magad! - és egy mozdulattal félrehúzta Ká derekáról a boxeralsót, amely alatt Ká bőre fehéren világított... Nem tudom, melyikünk kezdett el nevetni... Pár perc múlva még mindig könnyünket csorgatva kacagtunk az új, kék ágyneműgarnitúránkra mutogatva, amit a múlt héten egy bevásárlóközpontban "egyet fizet, kettőt kap"-akcióban vásároltunk...

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>