2006. február 1. Cápalesen

Anyukám nyugdíjas, így az ember azt gondolhatná, hogy időmilliomos, pedig korántsem így van. Mivel ő is konyhakapitány a saját kantinjában, a szolgálata reggel kezdődik (főzés, mosogatás, bevásárlás, mosás, takarítás stb.), és általában késő este fejeződik be, miután apukám és mi hazajöttünk a munkából. Bizony így van ez, ha az ember háziasszony, éppen ezért örültem, hogy ő is kedvet kapott a programhoz.

Pillanatok alatt összeszedtük magunkat, útrakeltünk, és alig húsz perc múlva már a bejárat előtt ácsorogtunk. Ruhatárba adtuk a kabátjainkat és elindultunk befelé, a pénztár előtt azonban egy pillanatra megtorpantam. A jegy ára (1700 Ft/ fő) mellbevágó volt. Mennyiiii?! Néhány pillanatig füstölögtem magamban, de aztán Ká javaslatára úgy döntöttem, hogy nem fogok az árakon görcsölni, és csak azért is jól érzem magam! Így aztán bementünk. Az első utunk a magyar akváriumokhoz vezetett. Minden ablak mellett egy információs tábla és egy fülhallgató lógott, így meghallgathattuk, hogy az egyes fajok hol és hogy élnek, mit szeretnek, és mit nem.

A magyar halak után pillanatok alatt egy mesterséges dzsungelben találtuk magunkat. A magas páratartalomtól, a repkedő és folyamatosan csiripelő madaraktól, valamint a gépi "mű-vihar hangoktól" tényleg olyan volt az egész, mintha valahol, egy sűrű erdő mélyén sétálnánk. A fejünk fölött varánuszhoz hasonló gyíkok mászkáltak, egy kis tó partján ékszerteknősök napoztak, előttük pedig kövér, bóbitás madarak szaladgáltak. Mesebelien szép volt az egész.

Egy fatörzsekkel kirakott, liánoktól zöldellő út végén újabb terráriumokhoz érkeztünk, ahol különféle nagyságú és mintázatú kígyók és pithonok néztek velünk farkasszemet, villás nyelvükkel kíváncsian az üvegek felé sziszegve. Az egyik aranysárga és homokbarna színekben pompázó gabonasikló különösen nagy érdeklődést mutatott irányunkban, ezért a leveleken áttekeregve szinte az arcunk elé csúszott, hogy onnan tanulmányozzon bennünket, idelátogató embereket.

A világra rácsodálkozó kisgyermekek izgalmával jártuk sorra az ablakokat, ahol megannyi gyönyörű állat lapult. Az egyik üveg mögött különösen szép, azúrkék kisbékát láttunk. Alig lehetett több néhány centiméternél. Olyan volt, mint egy parányi, fényes, ékkövekből csiszolt dísztárgy. Nyílméregbéka, olvastam a tájékoztatón, és arra gondoltam, hogy talán épp azért ilyen feltűnő a színe, hogy megkülönböztető figyelemmel bánjanak vele az állatok.

Ká a többi látogatóhoz hasonlóan folyamatosan fényképezett, és nagyon bíztam benne, hogy jól sikerülnek majd a képei. (Nem titok, mindegyik gyönyörű lett! :-)) Mindhármunknak nagyon tetszett ez a pamacsos fülű kismajom, aki kíváncsian nézegetett bennünket, miközben valamiféle apró, szárított gyümölcsöt majszolt. A gyerekek körében ő volt az abszolút sztár, a kicsik szinte el sem tudtak szakadni a kis bohókás makitól.

Egy hatalmas, függőhidakkal átszelt tavon haladtunk át, alattunk több tucatnyi aranyhal, és két hatalmas, lusta krokodil úszkált. A víz aprópénzekkel volt telidobálva annak ellenére, hogy mindenhol óriási tábla kérte az embereket, hogy ne szennyezzék az állatok vizét. Ejnye... Az ízeltlábúakat követően elérkeztünk a tengerek világának bemutatótermeihez, és a szivárvány minden színében tündöklő halacskáktól tátva maradt a szám.

Akváriumtól akváriumig sétáltunk, és ámulattal gyönyörködtünk a citromsárga, égszínkék, tűzvörös, smaragdzöld csíkos és pöttyös halakban. A legszürkébbnek tűnő példány is csillogó volt, hátát apró, aranyos pikkelyek borították. A szája furcsa alakban görbült lefelé, mintha csak duzzogna. Egészen közel hajoltam az üveghez. Hát te ki vagy, te kis morcos, kérdezem, mire a hátam mögött megszólalt a kedvesem. Mirza, azt vágod, hogy épp a piranhákkal édelegsz?

Több száz tengeri halat csodáltunk meg, mire egy hatalmas, üvegfalú folyosóhoz értünk, amely egy óriási akvárium alatt vezetett át. A fejünk fölött, jobbra és balra, ameddig a szem ellátott, halak úszkáltak a legnagyobb nyugalomban. Hirtelen hatalmas árnyék vetődött Ká arcára. Egy cápa úszott el tőle néhány centire. Hatalmas fogai éles pengeként meredtek ki félig nyitott szájából, majd farkának egyetlen kis csapásával eltűnt a szirtek alatt.

Az alagút végén balra kanyarodott az út, és egy mini-színházhoz vezetett. Megnyugtató zene áradt valahonnan, s az emberek félkör alakú padokon ültek a mozivászon nagyságú üvegfal előtt. A színészek ezúttal a tengeri állatok és növények voltak. Törött amfora kandikált ki a homokból, fölötte az ezüstös Holdnál is fényesebb halak fogócskáztak egymással. Majd a semmiből áramvonalas testű cápa bukkant elő, hogy méltóságteljesen tovasuhanjon a nagy kékségben.

Utolsó utunk egy kerek, derékig érő medencéhez vezetett. A termet gyermekzsivaj, vízcsobogás és csilingelő kacagás töltötte meg. Az emberek könyékig feltűrt ingekben a vízbe nyúlkáltak, majd hirtelen megjelent egy-egy fehér, olykor homokbarna, rongydarabhoz hasonló lény, és a teremben mindenki boldogan felvisított. Mindhárman a medence széléhez sorakoztunk, és kémlelni kezdtük a sós vizet.

Nem is kellett sokat várnunk, a primadonnák felbukkantak. Vidám kis ráják voltak, akik szemmel láthatóan élvezték az emberi érintést és a megjelenésüket követő visongást. Anya és Ká először csak óvatosan nézegették a zsebkendőként úszkáló rájákat, én azonban nem bírtam magammal, és az egyik rája felé nyúltam. A kis állat nemhogy kikerülte volna a kezemet, egyenesen nekem úszott, majd selymesen, hidegen végigsimítva a bőrömet elúszott mellettem. Hihetetlen élmény volt, majd kiugrott a szívem a helyéből. Néhány perc múlva Anya és Ká is a vízben pancsoltak, a ráják pedig incselkedve fodrozták a hűs tengervizet.

Nehezen szakadtunk el a megnyugtató, színes és oly barátságos tengervilágtól, de már későre járt. Hamar hazaértünk, és Anyával azonnal nekiláttunk, hogy valami gyors, ízletes étel kerüljön az asztalra, mire Apa is hazajön.

Elsőként Zöldséges-olívás tésztát készítettünk. Hozzávalók: 50 dkg mini penne, 10 dkg (mirelit) zöldborsó, 15 dkg (mirelit) brokkoli, 1 piros kaliforniai paprika, 15 dkg (mirelit) zsenge zöldbab, 10 dkg (mirelit) kelbimbó, 4 gerezd fokhagyma áttörve, olívaolaj, só, bors, ételízesítő
Elkészítés: A zöldségeket egy teflonba tesszük, ráöntünk egy kis vizet, megszórjuk a fűszerekkel. Hozzákeverünk egy késhegynyi szódabikarbónát (hogy a szép színük ne fakuljon ki) és az áttört fokhagymát, és puhára pároljuk az egészet. A pennét forró, sós vízben megfőzzük, majd lecsepegtetjük, és egy mély tálba tesszük. Meglocsoljuk egy kis olívaolajjal, megsózzuk, és összekeverjük a zöldségekkel. Önálló egytálételként, vagy köretként is fogyaszthatjuk.

A tészta nagyon finom volt, de úgy gondoltam, hogy egy ilyen nap végére valami édesség is dukál. Gyorsan előrántottam a mélyhűtőből egy csomag mirelit réteslapot, és Áfonyás szélforgókat sütöttünk. Hozzávalók: 1 csomag mirelit leveles tészta, 1 üveg (nem folyós!) áfonyalekvár vagy zselé, 1 tojássárga + egy kis tej a kenéshez
Elkészítés: A leveles tésztát felengedjük, és lisztezett deszkán kinyújtjuk. A tésztából kb. 12 négyzetet vágunk. (10 x 10 cm nagyságú legyen egy négyzet.) A négyzetek minden sarkát kb. 5 cm mélyen bevágjuk, majd a tészták közepébe 1 teáskanál lekvárt helyezünk. A négyzet sarkait a lekvár fölé, középre, egymásra hajtjuk, majd fogpiszkálóval megtűzzük. A kész szélforgókat sütőpapírral bélelt tepsire tesszük, és tojássárgás-tejes keverékkel megkenjük.

Előmelegített sütőben kis lángon aranybarnára sütjük őket. A lekvár egy része a meleg hatására ki fog folyni, de nem számít! Ha a tészta megsült, még forrón szedegessük le a szélmalmokat a papírról, és egy lapos tálon hagyjuk kihűlni. Porcukorral megszórva tálaljuk.

Mire Apa hazaért, terített asztal és egy élményekkel feltöltött társaság várta, akik egymás szavába vágva mesélték, hogyan simogatták a rájákat, hogyan sétáltak az üvegalagútban, a szigorú farkcsapásokkal közlekedő cápák és a rajokban úszó halak között...

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>